Az ember nyomban felkapja a fejét, ha az alternatív elbeszélésmód megjelenik - jobban mondva inkább felsejlik - underground környezetben, és egyből arra gondol, hogy igen, ez az út, hogy alanyi szerzők állnak előttünk, akik mindenekelőtt óriási tétekkel játszanak, általában veszítenek, de olykor nyerni is tudnak, és akkor elbitorolhatatlan pozícióba tudnak kerülni. A tét alapvetően a dal. Ezek a figurák önmagukat interpretálják, a dalt nem kizárólag külsődlegesnek tekintik, hanem önmagukból fakadónak. A Grabovski zenekarra vonatkoztatva ezek az állítások helytállóak lehetnek még akkor is, ha ez a zenekar nem az alanyi szerzői magatartás csúcsra járatásának beteljesítője, csak a folytonosság nyomán egyfajta hordozója az említett attitűdnek. 

A Grand Club zenekarból eredeztethető Grabovski fehérgandalf eljövetelét meghazudtolva fogalmazta meg magát a Szevasz Életem című lemezével. Ez a megfogalmazás még egy bizonytalanságban ázó, de hiteles érzelmekkel megtámasztott gondolati konstrukció, mely Lee Olivér produceri munkájának és zenei letisztultságának filterével egy igazán jóleső én-kereső album lett. Ami József Attilának a Szépség Koldusa, az a Grabovski zenekarnak a Szevasz életem. 

ALANY

Alkotói szemszögből három tényállás ráncigálja ki az alanyiságot a zenekarból. Egyrészről számos szöveget Hadik Ákos (frontember) és Takács Szilárd (dob) együtt írtak, másrészről nagyon eltartóak a szerzői realitások,  (e tekintetben érdemes összehasonlító attitűddel meghallgatni a Tüskevár és Visszarajzolnám című dalokat) a harmadrészről pedig a címadó dal szövegét Vajna Ádám jegyzi. A közös szövegírás működési elvei valószínűleg leírhatatlanok és magyarázhatatlanok, a legabsztraktabb matematikai összefüggések is túl bárgyúak ennek felfedésére. A kérdés az, hogy mennyire egymást támogató, vagy egymás felé tartó ez a mechanizmus, kié a refrén, kié a verze, ki az, aki a poprefrénekben hisz, ki az, aki a progresszív zenei megoldások híve, ez így az egységes kép kialakulásánál mindenképp problémát okoz. A Tüskevár című instrumentális szerzemény máshova játszik, máshova akar ütni, kirántja a hallgatót az erős kezdő trió atmoszférájából. Mindezt pont annyi ideig teszi, hogy van időnk megnyugvást találni az Álmomban ringásában. Vajna Ádám szövege is másfelé tart, mint a lemezen hallható bemondások, amik közül jó pár megkapót találunk (nélkülem szólt rólad a tegnap délután), de Vajna szövege túlságosan kiemelkedik retorikájában, egy új világot nyit meg, amely világnak a kapuja a dal végével résnyire marad csak nyitva. Természetesen mindenki igyekszik megmutatni magát, legyen szó esetleg a Szalvéták kétezres évek közepi indie-rockját idéző verzeriffjéről (a sejtésem, hogy Szontágh Gusztáv keze van a dologban), vagy az Alszik a város szintén verze alatti billentyű merengőjéről. Hadik Ákos igazán a Visszarajzolnám című dalban tudja villogtatni alanyiságát, szerzőiségét, teljesen átüt a dalon, suhannak az emocionális dimenziók, szinte cikáznak, ebből hallhatnánk többet, úgy igazán.

ÉNEKEL, IGEN, ÉNEKEL

Régi rágalmak egyike, hogy az alternatív szcéna zenészei nem is zenészek, hanem csak a közlésre támaszkodó – könyöklő! – dülöngélve hazajáró, éjszakát oly jól ösmerő, csapzott fröccsfilozófusok, na, most álljon itt a cáfolat, ez egyáltalán nem így van, sosem volt így, legalábbis nem ilyen szigorúan technikai értelemben, ahogy ezt ma használjuk (hiszen jól ismerjük az anekdotát, miszerint Cseh Tamás úgy hitte, hogy ő fedezte fel az a-moll hetes akkordot). Hadik Ákos énekel, úgy igazán énekel, nem csak úgy belökték, hogy „hé, öreg, mondd el nekik, hogy mi bánt”, hanem van egy sajátos esztétikája ennek az éneklésnek, ami a folytonosság természetének okán a Beck világból merítkezik, amibe hihetetlenül jól belecsempészi a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji magyar underground megszólalásokat (lsd. Baksa Soós János), leginkább az Ébresszen fel valaki üvöltő refrénjében sejlik fel a beat (ilyen avétos kifejezéseket is használhat a közkritikus mostanság), a frontemberi megszólalás zsigeri, van benne egy cirógató bárdolatlanság.

SZÖVEG

A Kádár-korszak küzdő underground rock and roll közegének közlésrendszere kapcsán meg kell említenünk, hogy nem egy primitív, a textust kényszerű kellésből felvállaló szövegalkotás folyt, hanem egyszerűen a nyugati zene apró réseken való áramlása kiváltott egy különös eufóriát és belső ovációt mindenkiben, ezért inkább a koncertek nyers energiája lett elsődleges, a bemondások úgyszólván leegyszerűsödtek. Persze voltak középutasok, úgy, mint Baksa-Soós, Hobo, később Feró, akik munkásságuk egy bizonyos szakaszában olyan szövegeket hoztak létre, amelyeknek már többféle tartalmi funkciója is volt, de megtartották az egyszerű formákat. Ehhez a táborhoz nyúlik vissza Hadik Ákos, mikor megszületik a fejében egy bemondás, és aztán ez keveredik - a nyolcvanas és a kilencvenes éveket esetlegesen átugorva – a 10-es évek alter-istenségeinek intelmeivel. A Visszarajzolnám kulcsdal az előbbiekből kiindulva, illetve az Álmomban is reprezentatívnak mondható.

HA POPRÓL

Ne szégyelljük el magunkat, ha popról kell beszélnünk, ezek már nem azok a diskurzusok, hogy kicsinyes lelkülettel, fintorogva állnak borostás fröccsfilozófusok a pultnál és húzzák a szájukat az egyhatkettőötre, aztán elégedetten befogják a tritónuszt, nem és nem (persze a tritónusszal semmi baj nincs, és a progresszióval sincs). A Ha felbukkansz refrénje egy ellentmondásos fogalommal írható le: underground pop. Az ilyen refréneknek tiszta esélye van az undergroundból való kitörésre, hasonlatos gesztusokkal járt el a Vad Fruttik, illetve az Esti Kornél is. Attól létezhet underground poprefrén, attól van benne underground, hogy a szerző nem tudatosan teszi befogadhatóvá az adott zenei részt, hanem őszintén felvállalja önnön magából azokat a fordulatokat, melyek potenciálisan elérhetnek szélesebb rétegeket is úgy, hogy közben az alkotó énképe nem csorbul. Az underground rövid előtörténetében előfordultak hasonló kifejezések, mint például a szub-pop, mellyel Pálinkás Tamás aposztrofálta TEJ nevű zenekarát, illetve a kétezres évek elején Hajós András is hasonlóan írta körül az Emil Rulez műfaji sajátosságait.

___

Az ígéretesség visszafogott, tárgyilagos jelző a Szevasz életem című Grabovksi anyaggal kapcsolatban, de az ígéret szép szó, mindenképp kívánom, hogy egy ilyen én-kereső „szépség koldusa” után a zenekar találja meg a helyét az alternatív közeg folytonosságában.

                                                                                                                                                                                      karádigeri

Drága fiaim, hol vannak már azok az igaz riffeink? Hová tűnt az Immigrant song húzása, a mindenekelőtt konkrét Killin' in the name of, még a Seven Nation Army-t is intézményesítették a fociszurkolók, na de most menjek vissza a Johnny Be Good-ig? Az Apey and the Pea nyilvánossága újra teret nyithat a riffnek, mint dalkonstituáló elemnek, gondoltam magamban, mikor a Devil's nectar-t vizsgáltam. Mindezt úgy teszi, hogy nem olyan módon nyúl a doom-hoz, és nem úgy emeli be a stoner valóságba, hogy mindenképpen valami műfajit akar sugallni, hogy mindenekelőtt filtert tapasszon az intuícióra, hanem hogy meghagyja az alkotói esetlegességben önmagát, teret nyitva valami unikálisnak.  Ebben a határoltságban megjelenít valamilyen értelemben szakrálisat, vallásit, bibliait, de nem közvetít direkt hittartalmat, csak egy olyan realitásban próbál mozogni, amihez van kulturális kapcsolódásunk, és a kérdés itt elsősorban az, hogy mindezt benső mozzanat irányítja, vagy valamilyen társadalmi rigmusra való tudatos rátekintés?

A vaskos gitársound, a dalok átlagtempója, és a hangerő alapján arra következtethetünk, hogy ezek intuitív elemek, nem pedig tudatos formálások, artikulációi az önmagában valónak, a végtelennek, valamilyen értelemben a szakrálisnak az Apey and the Pea szuverén hermeneutikai dimenziójában. Az Apey hangzás a kinyilatkoztatás vérhurutos hörgése, az alvilág térdkalácsának porcreccsenése, a valláshoz tartozó elfojtás fogalmak elkeserítő kiáltása. Az, ami önmagában való, az zajos gondolat is, melyben érthető a közlés, nem próbál absztrakttá válni, nem húz fel értelmezési tartományokat maga elé, egyszerűen és plasztikusan döngöli önmaga alá a hánykódó                egzisztenciát. A SátánIsten sóhaját fedi le az egész hangkép, és mondhatnánk, hogy ez valamilyen értelemben egy kinyilatkoztatás, vagy egy rekonstrukció, de a zenekar magát nem vallásosként fogalmazza meg, hanem valami univerzális művészeti düh kifejezésére törekszik a vallási, közelebbről okkult kontextus által. 

A Burzum, vagy például a Golden Dawn hasonlóan felmutatnak úgynevezett okkult jellegeket, bár ezek - és ez az Apey and the Pea-nél is így van - nem lényegien mutatkoznak meg, nem a szigorúan vett ezotéria, vagy titkos hatóerő merevedik ki. Egyik megközelítésből a formálás tudatos, ha a produkció számba veszi az okkult trenddé válási tendenciáit, és az önmagában való kifejezésére felhasznált kontextust eme tendenciák alapján alakítja. Egyértelműen az ipar hatásmechanizmusa az, ami a leginkább leépíti az alanyit, kijelöli a haladási irányokat, és szembefordul a természettel. Az a nyilvánosság, amivel az Apey and the Pea rendelkezik, az felveti ezt a kérdést a tudatos formálás ügyében, miszerint mennyire férkőzött be a trend az alanyi mögé, elé, alá, fölé. Utólag feketítette el a progresszivitás fényét a termékfogalom belépése, vagy a terméket pozicionálták a trend környezetébe? 
Másrészről tudatos formálás az is, ha a zenekar számot vet a konkrét ember nemléthez való viszonyával, azzal az igenléssel, ami az embert, mint létezőt, mint egyes entitást jellemez. A kantiánus végességtudatával, korlátain átlépni akaró, még a határra egy erős spiccel ráálló, onnan áttekinteni akaró ember viszonya az őt létrehozóval, az valami olyan beállítódás, ami nem egy adott kinyilatkoztatásból indul ki, hanem magába foglal minden olyan metafizikai tényezőt és határhelyzetet, ami közelebb hozható az emberhez, úgy, mint például a halál mindennapisága, vagy a gyász, mint fantomérzet. A bölcseleti hagyomány a gyermeki rácsodálkozásban látja a filozófia emberben leledző tiszta megvalósulását, és az Apey and the Pea  tudatos megformálása is alapulhat a konkrét ember egyetemes habitusára, hiszen ki ne fürkészné a semmit, vagy ki ne fürkészné a halált?

A zenekar valóságában ténylegesen győzött a sötétség, progresszívebb a neutrális vakság, mint erős fényektől megvakulni, ahogy ezt végig követhetjük a három nagylemez korpuszában. Aki sátáni kacajjal utazott a Devil's Nectar-ból a Hellishbe, az a HEX előtt kicsit megáll, kifújja magát, és hagyja, hogy negyvenegy perc harminckét másodperc alatt jóleső kínhalált haljon. A HEX-en nincsenek ajtók, se ablakok. Mármint a HEX-be beletenni már nem lehet, öncélú, saját törvényei vannak, kellően autonóm, és ez mindenképpen egy legitim reakció a nyilvánosságküszöbök átlépése után. A publicitás kapcsán ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egy közeg kapott figyelmet egy nagyobb közönségtől, nem csak egy zenekar. Ebben a közegben Apey-ék demonstrálják mindazt, amit talán az ebben résztvevők is akarnak, hogy legyen tisztességes ipari dimenziója a metál nagy halmazába tartozó együtteseknek. A zenekar nagy kérdése az, hogy műfajiságával meg tudja-e tartani magát ilyennek, tud-e a természetesen változó helyzetével mit kezdeni művészeti és piaci szempontból egyaránt. 

                                                                                                                                                   karádigeri