Drága fiaim, hol vannak már azok az igaz riffeink? Hová tűnt az Immigrant song húzása, a mindenekelőtt konkrét Killin' in the name of, még a Seven Nation Army-t is intézményesítették a fociszurkolók, na de most menjek vissza a Johnny Be Good-ig? Az Apey and the Pea nyilvánossága újra teret nyithat a riffnek, mint dalkonstituáló elemnek, gondoltam magamban, mikor a Devil's nectar-t vizsgáltam. Mindezt úgy teszi, hogy nem olyan módon nyúl a doom-hoz, és nem úgy emeli be a stoner valóságba, hogy mindenképpen valami műfajit akar sugallni, hogy mindenekelőtt filtert tapasszon az intuícióra, hanem hogy meghagyja az alkotói esetlegességben önmagát, teret nyitva valami unikálisnak.  Ebben a határoltságban megjelenít valamilyen értelemben szakrálisat, vallásit, bibliait, de nem közvetít direkt hittartalmat, csak egy olyan realitásban próbál mozogni, amihez van kulturális kapcsolódásunk, és a kérdés itt elsősorban az, hogy mindezt benső mozzanat irányítja, vagy valamilyen társadalmi rigmusra való tudatos rátekintés?

A vaskos gitársound, a dalok átlagtempója, és a hangerő alapján arra következtethetünk, hogy ezek intuitív elemek, nem pedig tudatos formálások, artikulációi az önmagában valónak, a végtelennek, valamilyen értelemben a szakrálisnak az Apey and the Pea szuverén hermeneutikai dimenziójában. Az Apey hangzás a kinyilatkoztatás vérhurutos hörgése, az alvilág térdkalácsának porcreccsenése, a valláshoz tartozó elfojtás fogalmak elkeserítő kiáltása. Az, ami önmagában való, az zajos gondolat is, melyben érthető a közlés, nem próbál absztrakttá válni, nem húz fel értelmezési tartományokat maga elé, egyszerűen és plasztikusan döngöli önmaga alá a hánykódó                egzisztenciát. A SátánIsten sóhaját fedi le az egész hangkép, és mondhatnánk, hogy ez valamilyen értelemben egy kinyilatkoztatás, vagy egy rekonstrukció, de a zenekar magát nem vallásosként fogalmazza meg, hanem valami univerzális művészeti düh kifejezésére törekszik a vallási, közelebbről okkult kontextus által. 

A Burzum, vagy például a Golden Dawn hasonlóan felmutatnak úgynevezett okkult jellegeket, bár ezek - és ez az Apey and the Pea-nél is így van - nem lényegien mutatkoznak meg, nem a szigorúan vett ezotéria, vagy titkos hatóerő merevedik ki. Egyik megközelítésből a formálás tudatos, ha a produkció számba veszi az okkult trenddé válási tendenciáit, és az önmagában való kifejezésére felhasznált kontextust eme tendenciák alapján alakítja. Egyértelműen az ipar hatásmechanizmusa az, ami a leginkább leépíti az alanyit, kijelöli a haladási irányokat, és szembefordul a természettel. Az a nyilvánosság, amivel az Apey and the Pea rendelkezik, az felveti ezt a kérdést a tudatos formálás ügyében, miszerint mennyire férkőzött be a trend az alanyi mögé, elé, alá, fölé. Utólag feketítette el a progresszivitás fényét a termékfogalom belépése, vagy a terméket pozicionálták a trend környezetébe? 
Másrészről tudatos formálás az is, ha a zenekar számot vet a konkrét ember nemléthez való viszonyával, azzal az igenléssel, ami az embert, mint létezőt, mint egyes entitást jellemez. A kantiánus végességtudatával, korlátain átlépni akaró, még a határra egy erős spiccel ráálló, onnan áttekinteni akaró ember viszonya az őt létrehozóval, az valami olyan beállítódás, ami nem egy adott kinyilatkoztatásból indul ki, hanem magába foglal minden olyan metafizikai tényezőt és határhelyzetet, ami közelebb hozható az emberhez, úgy, mint például a halál mindennapisága, vagy a gyász, mint fantomérzet. A bölcseleti hagyomány a gyermeki rácsodálkozásban látja a filozófia emberben leledző tiszta megvalósulását, és az Apey and the Pea  tudatos megformálása is alapulhat a konkrét ember egyetemes habitusára, hiszen ki ne fürkészné a semmit, vagy ki ne fürkészné a halált?

A zenekar valóságában ténylegesen győzött a sötétség, progresszívebb a neutrális vakság, mint erős fényektől megvakulni, ahogy ezt végig követhetjük a három nagylemez korpuszában. Aki sátáni kacajjal utazott a Devil's Nectar-ból a Hellishbe, az a HEX előtt kicsit megáll, kifújja magát, és hagyja, hogy negyvenegy perc harminckét másodperc alatt jóleső kínhalált haljon. A HEX-en nincsenek ajtók, se ablakok. Mármint a HEX-be beletenni már nem lehet, öncélú, saját törvényei vannak, kellően autonóm, és ez mindenképpen egy legitim reakció a nyilvánosságküszöbök átlépése után. A publicitás kapcsán ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egy közeg kapott figyelmet egy nagyobb közönségtől, nem csak egy zenekar. Ebben a közegben Apey-ék demonstrálják mindazt, amit talán az ebben résztvevők is akarnak, hogy legyen tisztességes ipari dimenziója a metál nagy halmazába tartozó együtteseknek. A zenekar nagy kérdése az, hogy műfajiságával meg tudja-e tartani magát ilyennek, tud-e a természetesen változó helyzetével mit kezdeni művészeti és piaci szempontból egyaránt. 

                                                                                                                                                   karádigeri