Az ember nyomban felkapja a fejét, ha az alternatív elbeszélésmód megjelenik - jobban mondva inkább felsejlik - underground környezetben, és egyből arra gondol, hogy igen, ez az út, hogy alanyi szerzők állnak előttünk, akik mindenekelőtt óriási tétekkel játszanak, általában veszítenek, de olykor nyerni is tudnak, és akkor elbitorolhatatlan pozícióba tudnak kerülni. A tét alapvetően a dal. Ezek a figurák önmagukat interpretálják, a dalt nem kizárólag külsődlegesnek tekintik, hanem önmagukból fakadónak. A Grabovski zenekarra vonatkoztatva ezek az állítások helytállóak lehetnek még akkor is, ha ez a zenekar nem az alanyi szerzői magatartás csúcsra járatásának beteljesítője, csak a folytonosság nyomán egyfajta hordozója az említett attitűdnek. 

A Grand Club zenekarból eredeztethető Grabovski fehérgandalf eljövetelét meghazudtolva fogalmazta meg magát a Szevasz Életem című lemezével. Ez a megfogalmazás még egy bizonytalanságban ázó, de hiteles érzelmekkel megtámasztott gondolati konstrukció, mely Lee Olivér produceri munkájának és zenei letisztultságának filterével egy igazán jóleső én-kereső album lett. Ami József Attilának a Szépség Koldusa, az a Grabovski zenekarnak a Szevasz életem. 

ALANY

Alkotói szemszögből három tényállás ráncigálja ki az alanyiságot a zenekarból. Egyrészről számos szöveget Hadik Ákos (frontember) és Takács Szilárd (dob) együtt írtak, másrészről nagyon eltartóak a szerzői realitások,  (e tekintetben érdemes összehasonlító attitűddel meghallgatni a Tüskevár és Visszarajzolnám című dalokat) a harmadrészről pedig a címadó dal szövegét Vajna Ádám jegyzi. A közös szövegírás működési elvei valószínűleg leírhatatlanok és magyarázhatatlanok, a legabsztraktabb matematikai összefüggések is túl bárgyúak ennek felfedésére. A kérdés az, hogy mennyire egymást támogató, vagy egymás felé tartó ez a mechanizmus, kié a refrén, kié a verze, ki az, aki a poprefrénekben hisz, ki az, aki a progresszív zenei megoldások híve, ez így az egységes kép kialakulásánál mindenképp problémát okoz. A Tüskevár című instrumentális szerzemény máshova játszik, máshova akar ütni, kirántja a hallgatót az erős kezdő trió atmoszférájából. Mindezt pont annyi ideig teszi, hogy van időnk megnyugvást találni az Álmomban ringásában. Vajna Ádám szövege is másfelé tart, mint a lemezen hallható bemondások, amik közül jó pár megkapót találunk (nélkülem szólt rólad a tegnap délután), de Vajna szövege túlságosan kiemelkedik retorikájában, egy új világot nyit meg, amely világnak a kapuja a dal végével résnyire marad csak nyitva. Természetesen mindenki igyekszik megmutatni magát, legyen szó esetleg a Szalvéták kétezres évek közepi indie-rockját idéző verzeriffjéről (a sejtésem, hogy Szontágh Gusztáv keze van a dologban), vagy az Alszik a város szintén verze alatti billentyű merengőjéről. Hadik Ákos igazán a Visszarajzolnám című dalban tudja villogtatni alanyiságát, szerzőiségét, teljesen átüt a dalon, suhannak az emocionális dimenziók, szinte cikáznak, ebből hallhatnánk többet, úgy igazán.

ÉNEKEL, IGEN, ÉNEKEL

Régi rágalmak egyike, hogy az alternatív szcéna zenészei nem is zenészek, hanem csak a közlésre támaszkodó – könyöklő! – dülöngélve hazajáró, éjszakát oly jól ösmerő, csapzott fröccsfilozófusok, na, most álljon itt a cáfolat, ez egyáltalán nem így van, sosem volt így, legalábbis nem ilyen szigorúan technikai értelemben, ahogy ezt ma használjuk (hiszen jól ismerjük az anekdotát, miszerint Cseh Tamás úgy hitte, hogy ő fedezte fel az a-moll hetes akkordot). Hadik Ákos énekel, úgy igazán énekel, nem csak úgy belökték, hogy „hé, öreg, mondd el nekik, hogy mi bánt”, hanem van egy sajátos esztétikája ennek az éneklésnek, ami a folytonosság természetének okán a Beck világból merítkezik, amibe hihetetlenül jól belecsempészi a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji magyar underground megszólalásokat (lsd. Baksa Soós János), leginkább az Ébresszen fel valaki üvöltő refrénjében sejlik fel a beat (ilyen avétos kifejezéseket is használhat a közkritikus mostanság), a frontemberi megszólalás zsigeri, van benne egy cirógató bárdolatlanság.

SZÖVEG

A Kádár-korszak küzdő underground rock and roll közegének közlésrendszere kapcsán meg kell említenünk, hogy nem egy primitív, a textust kényszerű kellésből felvállaló szövegalkotás folyt, hanem egyszerűen a nyugati zene apró réseken való áramlása kiváltott egy különös eufóriát és belső ovációt mindenkiben, ezért inkább a koncertek nyers energiája lett elsődleges, a bemondások úgyszólván leegyszerűsödtek. Persze voltak középutasok, úgy, mint Baksa-Soós, Hobo, később Feró, akik munkásságuk egy bizonyos szakaszában olyan szövegeket hoztak létre, amelyeknek már többféle tartalmi funkciója is volt, de megtartották az egyszerű formákat. Ehhez a táborhoz nyúlik vissza Hadik Ákos, mikor megszületik a fejében egy bemondás, és aztán ez keveredik - a nyolcvanas és a kilencvenes éveket esetlegesen átugorva – a 10-es évek alter-istenségeinek intelmeivel. A Visszarajzolnám kulcsdal az előbbiekből kiindulva, illetve az Álmomban is reprezentatívnak mondható.

HA POPRÓL

Ne szégyelljük el magunkat, ha popról kell beszélnünk, ezek már nem azok a diskurzusok, hogy kicsinyes lelkülettel, fintorogva állnak borostás fröccsfilozófusok a pultnál és húzzák a szájukat az egyhatkettőötre, aztán elégedetten befogják a tritónuszt, nem és nem (persze a tritónusszal semmi baj nincs, és a progresszióval sincs). A Ha felbukkansz refrénje egy ellentmondásos fogalommal írható le: underground pop. Az ilyen refréneknek tiszta esélye van az undergroundból való kitörésre, hasonlatos gesztusokkal járt el a Vad Fruttik, illetve az Esti Kornél is. Attól létezhet underground poprefrén, attól van benne underground, hogy a szerző nem tudatosan teszi befogadhatóvá az adott zenei részt, hanem őszintén felvállalja önnön magából azokat a fordulatokat, melyek potenciálisan elérhetnek szélesebb rétegeket is úgy, hogy közben az alkotó énképe nem csorbul. Az underground rövid előtörténetében előfordultak hasonló kifejezések, mint például a szub-pop, mellyel Pálinkás Tamás aposztrofálta TEJ nevű zenekarát, illetve a kétezres évek elején Hajós András is hasonlóan írta körül az Emil Rulez műfaji sajátosságait.

___

Az ígéretesség visszafogott, tárgyilagos jelző a Szevasz életem című Grabovksi anyaggal kapcsolatban, de az ígéret szép szó, mindenképp kívánom, hogy egy ilyen én-kereső „szépség koldusa” után a zenekar találja meg a helyét az alternatív közeg folytonosságában.

                                                                                                                                                                                      karádigeri

A Szeretni akart című dal elemzésének talán a leglényegibb konklúziója volt, hogy a 30Y zenekar a szerzői valóságában  egyáltalán nem törekszik saját toposzainak újrajátszására, hanem mindig az aktuális reflexióit próbálja elbeszélni. A ki az akit még megölelnél pontosan ezt a tézist húzza alá, hiszen ha az előző anyaggal, a Dicsőséggel való relációban tekintünk rá a zenekar új lemezére, akkor egyrészről azt látjuk, hogy ez a közösség nem hisz a biztonsági játékban, mindkét dalfolyam megfogalmazásában ott a kockázat, bár egészen máshogy vállalja fel önmagát a két lemez külön-külön, másfelől pedig a tudatos rátekintés, és a létrehozás aktusa mindkét esetben más.

Progresszió

Az átfogó tartalmával akar velünk kommunikálni ez a lemez , nem akar felmutatni egy olyan dalt, ami kitűnik és leuralja, fémjelzi, hanem hagyja, hogy a maga a dal vívja ki magának a közegét, ahol igazán életre tud kelni(még a Szeretni akart és a Felejtsd el sem ilyen). Hasonlóan progresszív lemez a Semmi szédítő magasság, csak a ki az akit még megölelnél esetében a dalok szelekciója jobban sikerült, illetve a 30Y jelenlegi helyzetét tekintve maga a progresszivitás is nagyobbat üt, sokkal nagyobb vállalás, sokkal nagyobb súly, hiszen  hallhatóan a rockzenei metanarratívák ellen dolgoznak a dalok mind strukturálisan, mind tartalmilag. Ez a progresszió nagy hatással bír az underground különböző közösségeire, a fejlődésalapú gondolkodás nyilvánosságba való behozásával a formáció a szubkultúra egyes zenekarainak új ipari dimenziókat teremthet.

Riffek

El sem lehet mondani, hogy mennyire hiányzott már a 30Y zenei világából a riff. Az egy lányról refrénből kilépő szakítása, vagy az az aki mondja chorusriffje legitimizálja ismét a gitárzenét, valami olyan iskolát, ami régre nyúlik vissza bár, de mégis az Arctic Monkeys első lemezét jelöli ki identifikációs pontnak. Egy ideje kivesztek a riffek (egyébként az új Arctic Monkeys lemezen már nincs is nagyon), eltűntek, már csak a focimeccseken üvöltve zeng a Seven Nation Army, páran még emlékeznek a Smoke on the Waterre, esetleg meg van a Húsrágó Hídverő gitárdallama, de amúgy már csak pár verze és annál több refrén hangzik el, átvezetők nélkül, vagy riffszervezte zenekari megszólalás nélkül. Ezek is olyan tendenciák, amik ellen a 30Y felvállaltan dolgozik.


Beck Zoli gitározik

Gradvolt Endre "Endy" 2013-as kiszállása után Beck Zolira gitárügyileg alapvetően több feladat várt, ami izgalmasabbá is tette a zenekar megszólalását. A fejlődés azóta exponenciális, koncerthelyzetben a pentatóniában való jártassága már olyan szintű, hogy a bevett rock and roll figurákat - homogén vibrato és nyújtáskészlettel bár - igen jól hozza, és a lemezen felsejlő riffek is jól artikuláltak. A pentatóniában való jártasságból eme gitározás eljutott odáig, hogy az ötfokúságból egy rövid szóló erejéig kilép a gyáva című dalban, és ez mindenképp előrelépés ebben a zenei realitásban.

Papa

Sárközy Zoltán "Papa" tanultsága és Beck Zoli szerzői magatartása jól korrelál egymással, Papa a lemezen végig brillírozik, mint hangszerelő, mint témaközpontú játékos, legfőképp a ha igaz zongoraintro működőképes, mely talán még a Rubikernő bevezetőjét is túlhaladva egy árnyalt szentimentalizmust mutat fel. Természetesen a dal elsőbbségét hirdető zongorajáték is fellelhető a fürdőzők a balatonnál című dalban (ahol egyébként mindenképp meg kell említeni a hangnemváltásokat, melyek a dal végén már soronként jönnek), illetve a megint elárultált fontos még megemlíteni, ahol az első sor előtt téma jön be, de mikor jön a közlés, akkor megérkezik az alázat. 

Felejtsd el

Ha erről a dalról beszélünk, akkor a közös dialektikai platform az az, hogy ez a Fishing-himnusz, és single formájában jelent meg, így kell értelmeznünk, bár így is kissé kilóg a lemezegészből, de egybe hallgatásnál inkább ébresztő hatású, mint kizökkentő. Mégis számomra nyilvánvalóan a legfontosabb ezzel a dallal kapcsolatban Kispál András személye, közelebbről az a gitárjáték, mely az alternatív hagyományozódásban egyes zenekaroknak olyan bummot hagyott a szívében, mely még most is döng, és ami nélkül nem képzelhetők el a korai Kispál és a Borz zenekar dalalkotó aktusai. A 30Y gesztusa, hogy Kispál Andrást hívta el ebbe a dalba gitározni, az valahol kulturális jelentőségű, hiszen mióta a Kispál-Lovasi duó aktívan nem dolgozik együtt, Kispi háttérbe szorult,  így azok az unikális zenei mozzanatok is, melyek a kezei alól repkedtek. Jó ezt hallani.


Intuíció

Lényeges megemlíteni ennek az anyagnak a kigurultságát, azt a tényt, hogy - a Dicsőséggel szemben - egy pergőbb, magától értetődőbb munkafolyamatot érzékelhetünk a lemez mögött. Ez hangszerelési szinten is sokszor érzékelhető egyes rockzenei megoldásokban, mint például a lélek ára refrénjében lévő felütéseknél, vagy akár a ki az aki most menekül végeriffjének a hosszúságában. Sokkal inkább próbatermi összeizzadás, mint stúdióban végletekig tudatos rátekintés a ki az akit még megölelnél, és ettől tud nagyobb ütés lenni, olyan ütés, mellyel a zenekar kijelöli magának a továbblépési pontjait.


Alany

A történetekkel való világépítés az alapjellemző a 30Y esetében, ha a közlésről beszélünk. Az alanyi szerző nem sínylődik az alanyiságban, nem mázolja be azt, ami érdektelen, változtatja helyét, hol heteronóm szerepbe vágja magát, csak átfolyik rajta a dal valósága, hol igazán ő az, aki mondja, és tényleg magáról. Benyomásom szerint ez a lemez az alany egy mondata önnön magáról, sokkal transzcendentálisabb indíttatású és sokkal önreflexívebb mint amit eddig megszokhattunk, de legalább annyira egzisztencialista, a konkrét ember idegenségét kimerevítő, mint ahogy eddig. Sokkal inkább önmagát láttató, helyzetével számot vető, haját igazgató, úgy beszélő, bátrakat eltaláló lélek, kinél semmi nincs, és nem is lehet a helyén, de titkon bízik még abban, hogyha reggel tükörbe néz, nem fogja azt hinni, hogy elárulták, és a végén ő lesz az, aki mondja, vagy az, aki menekül, mert a hogyannal sosem tudott bánni.


A ki az akit még megölelnél lehet egy továbblépési pont egy újabb szerzői realitás felé. Ahogy Kispál mondta egyszer, a nehézség ebben az egész lemezcsinálásban mindig az, hogy meg tudod-e haladni az előzőt, vagy adott esetben képes vagy-e rá, hogy újrafogalmazd azt, aki most vagy. A 30Y képes volt erre, most jöhet az izgalom, hogy mi lesz ennek az alkotói közösségnek az újabb önmegfogalmazása.







                                                                                                                                                   karádigeri